Az elit társadalmi érintkezéseit nagyon szigorú szabályok és etikett szabályozta még a századfordulón is, ez különösképpen igaz volt a nőkre. A hajadonok gardedám nélkül nem is mehettek szinte sehova, de még a férjezett asszonyok mozgástere is erősen behatárolt volt a városi térben. Így lehet mondani, hogy egy valós társadalmi igény nyomán született meg a Park Club.

Az alapítása évében, 1892-ben így írt a Pesti Hírlapban az egésznek a megálmodója és fő mecénása, báró Atzél Béla:

„Célja továbbá bálok, matinée-dansanteok, five o’clok, theák, műkedvelői színi előadások, koncertek, kerti éji-ünnepélyek, lawn tennis parthiek vagy egyéb testedző és mulattató társasjátékok megtartatása végett oly központot, oly közös home-ot, otthont létesíteni, a hová bármely tisztelt állásban levő, a társadalmi illemszabályokra a legrigorozusabban súlyt fektető férjezett nő vagy anya hajadon leányával, férfi kiséret nélkül is elmehessen.” Illetve az sem volt utolsó szempont, hogy a férfiak inkább ezt a „tisztes nőkkel” való érintkezési helyszínt válasszák, ha a szebbik nem társaságára vágynak, az orfeumok, bordélyok világa helyett.

A Meinig Arthur tervezte neobarokk kis palota 1895 májusában nyitotta meg kapuit, és a pár évvel korábbi cikkben ígértek hiánytalanul meg is valósultak. Az épületben volt biliárd- és olvasóterem, kártyaszobák, és elegáns ebédlő és kávézó is, valamint férfi és női szalon külön is, a közös terek mellett. A park fő látványossága a hatalmas tó volt, ahol nyáron csónakázni, télen korcsolyázni lehetett, valamint a mesterséges cseppkőbarlang dekoráció és a rengeteg sportpálya – a korszakban népszerű tenisz- és tekepályák mellett egy lövőház is volt. Megfordultak itt arisztokraták, uralkodók, és rangos diplomaták is, valamint a huszadik század művészeinek jelentős része is. A II. világháborúban súlyosan megsérül épület helyreállítása után 1948-tól a Magyar Néphadsereg, később a Magyar Honvédség kezelésébe került, a Stefánia Palota nevet csak 1993-ban adták neki.