Ma már nehéz elképzelni, hogy Budapest legforgalmasabb kapuja helyén százötven évvel ezelőtt csendes, végeláthatatlan mocsár terült el. Akkoriban a Nagykörút – a város határaként – jobb helyszínnek tűnhetett volna egy központi pályaudvar kialakítására. Születtek is ilyen tervek: izgalmas viaduktos megoldással, 1,5 méter magasan érkeztek volna oda a vonatok. Mégis, a várostervezés során inkább egy akkoriban még külső területnek számító helyre esett a választás, talán előre látva a város rohamos növekedését, Hogy a természettől véglegesen elhódítsák a pályaudvar területét, különleges tervezést és építészeti megoldást választottak: az olaszországi Velence városának megoldásait alkalmazták. A talajvíz miatt először 3000 cédrusfa cölöpöt vertek le, majd alá – a második világháború idején óvóhelyként is szolgáló – pincerendszert építettek, melyet villanymotorral szellőztettek. Végül 1884. augusztus 16-án indult meg a forgalom az akkor még Központi pályaudvarról Miskolc irányába.
Bár a városlakók szerint a pályaudvar túl messze volt, a következő években a környék is lassan beépült, ma pedig Budapest keleti részének nyüzsgő központja. Naponta több száz vonat érkezik és indul innen, szerencsére a megfelelő biztonsági előírásoknak megfelelően, így az 1940-ben történt baleset nem ismétlődhet meg. Akkor ugyanis fékhiba miatt egy vonat a Baross téren kötött ki: a a bakot áttörve, a bejárati kapun át a térig futott, ahol a lépcsősor állította meg.
Viszont ha az 1945-ben a Baross téren légoltalmi okokból létesült fürdőmedence megmaradt volna, akkor talán ma üdítő pontja lehetne a budapesti forró nyaraknak.
