Hogyan álcázzunk egy funkcionális ipari épületet a város közepén? És a világ változásával hogyan találjunk neki új funkciót?

A város leglátványosabb art déco épületegyüttese előtt állunk – a bérházzal egyidőben, 1932-ben épült trafóházon is még látszik a távoli rokonság a szecesszió geometrikus irányzatával, ám érezzük igazán, hogy ez már valami újról szól. Első pillantásra talán meg se tudnánk mondani, hogy egy ipari épülettel állunk szemben – igaz, ma iroda – de egykor trafóháznak épült, a korszakban az indusztriális építészetre jellemző acélvázas üvegablakokkal és látványos tégla borítással. Funkciójának köszönheti szigetszerű különállását, hiszen biztonsági előírásoknak is meg kellett felelnie, nem lehetett egy zártsorú beépítése illeszteni.

A homlokzat különlegességei a mozgalmas, ék alakú kiugrások, amelyekkel a nagy felületet megtöri az építész, hogy az utcáról nézve se egy nyomasztó téglafallal álljunk szemben, illetve a bejárati ajtót dekoráló mozgalmas mitológiai jelenet. Ez is kapcsolódik az innovációhoz és áttételesen az elektromossághoz is, hiszen Prométheusz látható rajta, aki ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek adta, hogy kevésbé legyenek kiszolgáltatva a természetnek és az időjárás viszontagságainak. Ez lett később minden emberi innováció alapja és a kulturális felemelkedésének záloga – az ókori olümposzi istenek meg is haragudtak a titánra, ezért szörnyű büntetéstként egy sziklához láncolták a Kaukázusban, ahol minden nap egy hatalmas sas marcangolta a máját, mely másnapra visszanőtt. A morbid mitológiai történetek után kanyarodjunk vissza a magyar valóságba, és a világháború utáni évekbe.