Talán fel sem tűnt eddig, de egy autóbuszméretű dombormű van a Vígszínházzal szemben

Talán fel sem tűnt eddig, de egy autóbuszméretű dombormű van a Vígszínházzal szemben

Bejáró tipp:
Vedd át saját bejáró füzeted vagy töltsd le online és nyerj szuper ajándékokat!

Füzet letöltése További infók

Ha a Nyugati tér felé haladunk végig az út bal oldalán, a gyönyörű, szecessziós Weiss-házak (Szent István körút 10-12.) után egy kis öböl következik. Itt van a környék leglátványosabb épülete: a Vígszínház. Pedig ez az egész Körút egyik legalacsonyabb háza, hátrébb is van húzva a homlokzata az utcafronttól. Ám épp a kis „előkert” és a szomszédoktól való távolság az, ami miatt rögtön feltűnik ez a kis, kastélyszerű ház. Azután második pillantásra észrevesszük a részleteit is.

Bécsi tervezői, Fellner és Helmer az egész monarchiát végigépítették színházakkal, de még a szomszédos országokat is, Hamburgtól Odesszáig, Zürichtől Szófiáig. Budapestre kettő is jutott az alkotásaikból, a Nagymező utcai Operett Színház a másik. Mesterei voltak a hatásvadászatnak, lélegzetelállításnak, és ezt a Vígszínházon is bemutatták. Már kívülről is gazdagon díszített, neobarokk stílusú homlokzat fogadja az érkezőket. Kastélyokhoz méltó kocsifelhajtóval, kandeláberekkel, az előtér felett pompás kupolával, belül pedig még inkább szemkápráztató, neorokokó berendezéssel.
Szóval ámulhatott a pesti nép, amikor először meglátta. Annál is inkább, mert egy év alatt épült fel, szinte a semmi közepén. Annyira a város széle volt ez akkoriban, hogy a mai körúti házak közül alig állt még csak néhány mutatóba. A színháztól jobbra is, balra is frissen bontott építési telek, mögötte pedig – a mai Újlipótváros helyén – szegényes ipari negyed. Sokan rémes bukást jósoltak a vállalkozásnak, mert egyszerűen nem hitték el, hogy lesz néző, aki kijön ide, a világvégi, külvárosi színházba. Ám szinte azonnal óriási népszerűségre tett szert, néhány évtizeddel később pedig már egyáltalán nem számított külvárosnak ez a környék.

Talán nem is a színház mögötti iparnegyed lehetett a legmeghökkentőbb az úri közönségnek, hanem az, hogy az első évadokban, kilépve a színházból, szemben nem egy bérpalota, de még csak nem is egy üres telek, hanem egy hatalmas ipari épület állt. Egy jókora gőzmalom. A Körút építésének több malom is áldozatul esett, többek közt a Haggenmacher család malmai is. Ők azonban nem adták el az értékessé vált ingatlanokat, hanem a bontások után bérházakat emeltek a Lipót (vagyis a mai Szent István) körúton. Ezek ma 9. és 11., illetve a 13. és 15. szám alatt találhatók.
Ha ma lépünk ki a Vígszínházból, egy pompás bérpalotára látunk rá, amely homlokzatának tetején egy óriási dombormű díszlik. Akkora, mint egy autóbusz, de mégsem biztos, hogy mindenkinek feltűnik, szóval a fel a fejjel a Haggenmacher-bérpalota (Szent István körút 13.) előtt. A gigantikus oromzatdíszen egy aratást láthatunk: kaszáló, eget kémlelő, pengét fenő parasztokkal, kévét szedő asszonyokkal. Ezzel állítottak emléket az egykori malomnak.

Érdemes végigkövetni a tetők vonalát is. A baloldali szomszéd e palotának az ikre, melynek eredetileg hasonlóan díszített oromzata lehetett. A háború után azonban egyszerű tetőt emeltek a helyére, így aztán vissza lehetett később állítani úgy, hogy a forma megmaradt, de a dombormű helyén most akkora tetőablak van, amilyet ritkán látni.

Na de térjünk vissza a járdaszintre és folytassuk sétánkat a páros oldalon! A színház után egyből egy mozi jön, nem is akármilyen. Ma Kino Café névre hallgat, de volt már Szinbád, Tanács, Mesevár, ELITE is az elmúlt 110 évben. Valamikor 1910 előtt nyílt meg, ezzel Budapest egyik legöregebb, ma is üzemelő filmszínháza, de a Körúton azért elég erős a felhozatal kortárs mozikból is (amire később még visszatérünk).
A Szent István körút 16. azonban nem csak a mozija miatt különleges. A Wellisch Alfréd tervezte ház 1898-ban épült, kovácsoltvas kapuja ma is szemet gyönyörködtetően szép. Mögötte az előtér mennyezetét Lotz Károly freskói díszítik, de a padlóburkolat is figyelemre méltó. Az udvarra lépve nem ér véget az ámulat. Szép példája ez annak, milyen jól megkomponált, szép gangos udvarok vannak a körúton, ráadásul példátlan módon egy szökőkút is fennmaradt a közepén, amely állítólag a házzal egykorú. Bár a galambos-halas díszítése már nem teljes, nyaranta most is működik.

A következő zebrán keljünk át a másik oldalra, közben csodáljuk meg a Szemere utca sarkán álló, 17-es számú ház sarokkupoláját. Ha összehasonlítjuk a szomszédjával, a 19-essel, látszik a különbség. Nem csak díszesebb, de egy teljes szinttel magasabb is annál. Ennyit számít néhány év: az alacsonyabb neoreneszánsz még 1895-ben, a magasabb – leginkább neobarokk – épület 1901-ben épült. Persze azért ne feledjük, amiről az első sétán már szó esett: a sarkok azért mindig díszesebbek a Körúton, ha csak lehet, kupolásak, tornyosak.
Ha tehetjük, érdemes mindkettő udvarára benézni. Ez persze örök szabály az egész körúti sétán, csakúgy, mint az is, hogy el ne menjünk kapu mellett anélkül, hogy ránéznénk. Nem csak eklektikus vagy szecessziós remekekre bukkanhatunk, mint amilyenekről már szó volt, hanem olyan különlegességekre is, mint amilyen a következő sarkon vár ránk.

Ezt az épületet 1886-ban emelték, vagyis a Szent István körút egyik legrégebbi háza. Építésze amúgy a Lukács Fürdőt tervező Ray Rezső Lajos volt. A neoreneszánsz ház ma egész szerénynek hat, belső udvarára is érdemes bekukkantani, és megnézni a kőkonzolos erkélyeket. Viszont ami miatt igazán izgalmas lehet minden arra járónak, az a sarokkapu bélletét díszítő kerámiadombormű. Ezt 1946-ban készítette H. Rahmer Mária, bár egészen a közelmúltig Kovács Margit alkotásának tartották.
Mivel egykor egy népművészeti bolt volt itt, idilli falusi életképeket ábrázol. A tíz képecskén megjelenik a zenélés, a mesemondás, az építkezés, na és persze az aratás – sétánk során már másodszor. Az üzlethelyiségnek sok gazdája volt azóta, hogy idekerültek a domborművek, most épp üresen áll. Bízzunk benne, hogy hamarosan új lakója lesz, aki majd vigyáz rá, s talán restauráltatja is a helyenként sérült alkotást.

Mielőtt kiérnénk a Nyugati térre, érdemes átnéznünk a túloldalra, hogy lássuk, hogyan is fejlődött egykor a körút. Amiket ma egyformán „szép régi házaknak” látunk, azok valójában számos különböző stílusban épültek, és voltak korok, amikor egyiket vagy másikat rettenetesen elavultnak látták a kortársak. Lássuk csak Klösz György 1900-as képét, amelyet a Nyugati Pályaudvar irányából készített a Lipót körútról.
Elsőre érdekesnek találhatjuk, hogy a villamos a külső sávban haladt, hogy kézi és lovaskocsikkal van tele az úttest, hogy a fák kisebbek voltak még ugyan, de a fasor sokkal szebb volt, vagy hogy hány karcsú tornya és kupolája volt a házaknak, melyek mára eltűntek vagy leegyszerűsödtek. De ennél is érdekesebb megnézni jobbról a második épületet. A háromemeletes kis neoreneszánsz házat akkorra már túlnőtték szomszédai. Ha megnézzük, most milyen, rá se ismerünk. A háború után az alsó szintet teljesen átalakították, ahogy ez megszokott volt akkoriban sokfelé. Ám már 1927-ben nagyobb változáson esett át: ráhúztak még két szintet, két látványos zárterkéllyel, amelyek saját kupolát kaptak egy-egy vicces gömbbel. Egyúttal kicsit átpofozták a második és harmadik emeleti homlokzatot is.

Ezzel meg is érkeztünk a Nyugati térre, ahonnan a következő részben folytatjuk utunkat.

A tartalom elkészítéséhez a szerző a Budapest100 a Fortepan, a Köztérkép és az Intermap adatbázisát, valamint Csordás Lajos: Séták a 6-os villamos vonalán (2008), Török András: Budapest könyv (2013), illetve Bolla Zoltán: Újlipótváros építészete 1861-1945 (2019) című könyveket használta fel.

Vígszínház és a Wellisch-ház (Fotó: Zubreczki Dávid)

Haggenmacher bérház (Fotó: Zubreczki Dávid)

Szent István (Lipót) körút a Nyugati tér felől nézve. A felvétel 1895 körül készült. (Fotó: Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei)

Ez is érdekelhet

To top
"