A „főbejáratot” itt is egy impozáns saroktorony jelölte ki, mint a Rákóczi út és az Erzsébet körút sarkán, vagy épp az Andrássy út indításánál, a mai Bajcsy-Zsilinszky Endre útnál. Ma már hiába keressük ezt a pompás díszítményt a neobarokk Szent István körút 2. tetején. Azt nem a háború, vagy a kommunizmus, hanem egyszerűen a húszas évek végi ingatlanfejlesztési láz miatt bontották el: akkor húztak még egy szintet a házra. Viszonylag egyszerű bástyaformát alakítottak ki a sarkán, ami némiképp közvetlen szomszédjának, a Kármán Géza és Ullmann Gyula tervezte, szecessziós Szent István körút 4. tetődíszét idézi. (Amely, amúgy a szembeszomszéd Szent István körút 3. építészét is megihlette.)

Na de, vissza a tetőkről a földre.

Jobbra az első sarkon rögtön egy érdekes szoborba botlunk. Ha nem vigyázunk, szó szerint. A lábunk előtt fekvő bronzkutya ugyanis elkerülheti a figyelmünket, miközben Columbo felügyelő, fejét vakaró figuráját figyeljük. A híres tévésorozat címszereplője nem véltlenül került ide a budapesti zsánerszobordömping idején. A karaktert alakító színész, Peter Falk állítólag távoli rokona volt az utca névadójának, Falk Miksa, politikus-újságírónak. Nos, nem igazán. Legfeljebb névrokonok, de azért a szoborral mindenki megbarátkozott. A kompozíció azóta teljes, mióta ott fekszik a közelben Kolodko Mihály halott mókusa is, pisztollyal a kezében.

A Falk Miksát manapság mindenki a galériák és antikvitások utcájának tartja, ahogy mondjuk a Múzeum körút az antikváriumoké vagy a Király utca a kocsmáké. Az első fecske az ötven éve idetelepített bizományi (BÁV) volt, amit azután a rendszerváltás után sorra követtek a régiségkereskedések és magángalériák. Utóbbiak közül az egyik legismertebb épp itt van a sarkon, a Kieselbach. A mi szempontunkból azért is érdekes, mert a hajdan híres Luxor kávéház helyén működik (melyről itt olvashattok bővebben).

Persze érdemes fölnézni magára a sarki házra is, igazán különleges. Mint az a körúti homlokzatán nagy betűkkel olvasható, ez volt a Nádor Udvar és 1900-ban épült. A névadás ne tévesszen meg senkit, az „udvar” éppolyan ingatlanfejlesztői fogás volt akkoriban az épületek elnevezésénél, mint száz évvel később a „park” vagy a „garden”.Na de, nem a neve miatt figyelemreméltó ez az épület, hanem például azért, mert látszik rajta, milyen házak is épültek a századfordulón. Egyrészt jó nagyok. Itt már nem szűkös telkekre préselték be a bérházakat, mint pár évtizeddel korábban Pest-szerte, hanem valóban volt hely nyújtózkodni. Ezt a tágasságot aztán majd az út túloldalán elterülő Újlipótváros egy-két háztömbjében fejlesztették tovább.

A századforduló stílusváltása a homlokzat díszítésén is megjelenik. Látszólag egy historizáló bérház ez, de ha alaposabban megnézzük, buja indák, virágok, növények hálózzák be az egészet, amelyek a vakolaton épp úgy ott vannak, mint a változatos formájú erkélykorlátokon. Ilyen szecessziós pompával találkozhattunk nem is olyan rég egy kertvárosi villánál. Az egészet egy hatalmas timpanon koronázza meg óriási üvegfelülettel, amely mögött egy manzárd lakást alakítottak ki.

Ha nem teltünk be a növényi ornamentikákkal, vessük a szemünket az út túloldalára, az úgy nevezett Weiss-házakra. A Szent István körút 10. és 12. két szomszédos épület, de ugyanaz volt a tervezőjük (a már említett Kármán Aladár és Ulmann Gyula), és ugyanúgy bécsi szecessziós stílusban épültek. Nem olyan dús a díszítésük, mint a Nádor Udvaré, de az elegáns visszafogottság, ami különböző színek megjelenésével párosul, mégis feltűnővé teszi.
Érdemes megcsodálni a 10-es ház sarkának mintázatát és a gyönyörű sarokerkélyt, az ablakok körül mosolygó napraforgókat, a fehér négyzeteket, na és mindenekelőtt a kivételes szépségű, patkóíves kaput, ami a belga art nouveaut idézi. A 12-es épület sajnos mára elvesztette díszes portálját, de a hullámzó homlokzat, a felső erkély izgalmasan visszapöndörödő korlátja és a mazárd tető furcsa ablakai rendkívül érdekessé teszik.
Feltűnhet a ház szokatlan alaprajza is, hiszen a főhomlokzata az utcasarokra került. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy itt áll a Vígszínház, de erről majd sétánk következő állomásán mesélek bővebben.