A budapesti hidakon leginkább átkel az ember, esetleg a rakpartokon elsuhan alattuk autóval. Tudjuk, hogy szépek, kecsesek és mutatósak, sőt éjjel többségüket ki is világítják – elengedhetetlen tartozékai világhíres panorámánknak. De megnéztétek már őket közelről? Mivel ezen a nyáron is minden hétvégén megnyitották a pesti alsórakpartot a kerékpárral és gyalog közlekedők előtt, a Szabadság, az Erzsébet és a Margit hidat akár alulról is tanulmányozhattuk. Merthogy, onnan is különlegesen szépek. (Természetesen a Lánchíd alatt is átsétálhatunk, de ott csak egy alagúton át, nem közvetlenül a hídszerkezet alatt vezet az út.) Folytassuk hát a rakparti városnéző sétát a Szabadság híd megtekintésével!

Hogy a közlekedési infrastruktúra nyers, csupasz (vagy legalábbis annak tűnő) szerkezete milyen gyönyörű lehet, arra manapság a négyes metró megállói világítanak rá. Aki először mozgólépcsőzik fel a Fővám téri megállóból, annak egészen biztos tátva marad a szája, miközben felfelé bámul: a hatalmas látszóbeton gerendák szerkezete egyszerűen lenyűgöző. Viszont, ha már feljöttünk a felszínre, érdemes lesétálnunk a rakpartra is. Ott ugyanis majdnem ugyanezt élhetjük át, egy évszázaddal korábbi technológiával és anyaghasználattal.

A Szabadság híd igen népszerű: igazi patinás, 19. századi alkotás, ráadásul a legrövidebb dunai hidunk, csábít arra, hogy átsétáljunk rajta. Rengeteg apró érdekesség kötődik hozzá Ferenc József ezüstszegecsétől a tetején ücsörgő turulokig, de mi nézzük azokat az elemeit, amiket csak most, a rakpartról figyelhetünk meg!

Itt van máris a pesti hídfő mellett álló két házikó, amelyekről csak innen látszik, hogy hány szintesek valójában: legalsó ablakuk a rakpartra nyílik. Ezek voltak a vámszedőhelyek, akkoriban ugyanis az átkelésért hídpénzt kellett fizetni. Eredetileg a budai oldalon is volt két hasonló épület, de azokat a háború utáni helyreállítás során elbontották. Persze joggal merül fel a kérdés: vajon miért volt szükség négy vámházra, miért nem volt elég kettő? A rendszer akkoriban úgy működött, hogy aki lerótta a díjat, az kapott egy kis fémlapocskát, úgy nevezett bárcát. Ezt pedig lehajtáskor le kellett adnia: vagyis mindkét irányban kellett egy leadó és felvevő hely is. Az egyik házikóban lakott a hídmester is – ma már csak az irodája van itt.

Érdemes megnézni a gránitkőborítású pillérek díszeit is, amit szinte soha senki nem lát, legfeljebb aki hajóval halad el mellettük. A hajóorra emlékeztető, csigaformájú kőfaragványokat innen lehet a legjobban megvizsgálni. Persze az építmény nagyrésze nem kőből, hanem vasból és acélból épült – a 19. század végén ez volt a leginnovatívabb építőanyag. Érdemes megnézni a hatalmas, öntöttvas ellensúlyokat, melyek a hidat feszítik. Ha a rakparti alagútbejáratok felől érkezünk, a parkolótábla felett keressük a tömböket.

Feketeházy János tervezte szerkezet elemeit eredetileg mindenhol szegecsek rögzítették, melyek egy részét mára csavarokra cserélték. De még így is lenyűgöző felnézni rá. Mintha a sporaarchitects két hídfőnél épített metrómegállói a föld alatt folytatnák ezt az izgalmas konstrukciót – látszóbetonból.