Igazi kis dzsungel bújik meg a ház homlokzatán, vagy legalábbis kevés ilyen gazdag állatvilággal rendelkező házat ismerünk a környéken. De hogyan is kerül a mókus a falra?

A felső tízezer által gyakran foglalkoztatott, népszerű villaépítész, Kőrössy Albert Kálmán tervezte, 1901-ben elkészült ház már egy merész elrugaszkodás a historizmus felől a szecesszió irányába. Az épületet díszítő, csempére festett nőalak (Maróti Géza alkotása) nagyban hasonlít a korszak iparművészetében már bevett ábrázolási módra, például Rippl-Rónai József híres kárpit alkotására, a Vörösruhás nőre. Ha pedig még figyelmesebben megnézzük a homlokzatot, hamar feltűnik, mennyi apró állat is díszíti azt: kígyók, békák, gyíkok, mókusok, baglyok, az erkélyek alatt elegáns vízimadarak strázsálnak.

A szecesszió imádott a szimbólumok nyelvén beszélni – de ezek az allegóriák, hasonlatok, párhuzamok sokszor nem korábban megszokott, könnyen olvasható, évszázados gyakorlatokat követték, hanem inkább az álomvilágra, a tudatalattira jellemző nyelven szóltak a szemlélőhöz, többféle lehetséges olvasatot is megteremtve. Izgalmas az az ellentmondás is, hogy az éppen elképesztő ütemben terjeszkedő nagyvárosban egy falatnyi természetet visszaálmodnak, csak éppen a kőbe zárva, homlokzatra faragva.

Az pedig csak zárójeles érdekesség, hogy a megrendelő egy bankár volt, Walkó Lajos, így lehet, hogy a mókusok az ő hivatására utalnak – ugyanis francia területeken a gyűjtögetés szimbólumai ezek a rágcsálók voltak – éppen úgy, ahogy nálunk a Lechner épületén látott méhek – gyakran felbukkanak pénzintézetek dekorációjaként. És ha már ennyit beszéltünk róla, ideje tisztázni, hogy mi is az a szecesszió, hol és hogy alakult ki, és egyáltalán, hogyan ismerhetjük fel? A Bedő-háznál kiderül.