A viadukt szóról elsőre egy völgyhíd ugrik be a legtöbbünknek. Ha Magyarországról van szó, akkor Biatorbágy vagy Veszprém. Pedig Budapestnek is van viaduktja, ráadásul a Belvárosban, közvetlenül a Duna partján. Jobbára láthatatlan. Ez a viadukt ugyanis nem a folyó felett ível át, hanem azzal párhuzamosan fut, mégpedig a Lánchíd és az Erzsébet híd között. Rakparti […]

A viadukt szóról elsőre egy völgyhíd ugrik be a legtöbbünknek. Ha Magyarországról van szó, akkor Biatorbágy vagy Veszprém. Pedig Budapestnek is van viaduktja, ráadásul a Belvárosban, közvetlenül a Duna partján. Jobbára láthatatlan. Ez a viadukt ugyanis nem a folyó felett ível át, hanem azzal párhuzamosan fut, mégpedig a Lánchíd és az Erzsébet híd között. Rakparti városnézésünket az utóbbi lábánál hagytuk abba, egy régi hídból itt maradt acélszerkezetnél, folytassuk sétánkat észak felé!

Már a 19. század végén felmerült az ötlet, hogy jó lenne villamost építeni végig a rakparton, csak az volt a kérdés, hol. Az alsórakpart nem igazán volt alkalmas erre. Egyrészt ott akkoriban még élénk kikötői élet folyt – ezért is épültek áruhordó alagutak a Vásárcsarnoknál és a Fővámháznál –, másrészt gyakran elöntötte a víz.

Feljebb viszont a Dunakorzó volt, Pest egyik legkedveltebb sétahelye, és akkoriban még fel sem merült, hogy egy ilyen kiemelt, teraszokkal telerakott gyalogoszónát a közlekedés fejlesztése miatt szüntessenek meg. (Később, a huszadik század második felében az autóforgalom mégis visszavetette egy időre a korzózást Pest legszebb panorámájú sétányán, azután szerencsére visszakapták azt a gyalogosok.)

A megoldás egy acélszerkezet jelentette – az amerikai magasvasutak kistestvére –, amelyen az alsó rakpart felett tudtak haladni a villamosok, anélkül, hogy csökkenteni kellett volna a Dunakorzó méretét. Ha a Vigadó előtt sétálunk, talán eszünkbe sem jut, min is futnak a villamosok a Kiskirálylány szobra mögött. Ha viszont lemegyünk az alsó rakpartra, láthatjuk a százhúszéves acélszerkezetet. Persze nem csupaszon, azt szépen elfalazva illesztették bele a rakpart képébe, így nem rondít bele a dunai panorámába.

A fal mögött raktárakat alakítottak ki, amelyek természetesen ki is voltak használva, amíg komoly hajóforgalom volt a folyón. A legérdekesebb bérlő azonban egészen másra használta a helyiséget. Csillag Illés, a Próféta nevű növényi likőr feltalálója és gyártója ugyanis, itt nyitotta meg a Viadukt vendéglőt. Az üzlet filozófiája hasonló volt, mint a lakótelepek kerékpár- és babakocsitárolójába települt éjjel-nappali boltoké, bár, ha lehet itt még mostohábbak voltak a körülmények. Az acélváz tetején ugyanis folyton ott csattogtak a villamosok. Ennek ellenére a hely virágzásnak indult, fénykorában egész éjjel nyitva állt. Az úgy nevezett Bécsi hajóállomás mellett működött, ahol elég nagy volt a nemzetközi hajóforgalom. A korabeli beszámolók szerint azonban nem matrózkocsma volt, városszerte elismert, jó konyhát vittek Csillag Illésék.

Hogy később mi lett a vendéglővel, azt nem tudni, csak a viadukt sorsát ismerjük. A háborúban megsérült, de helyreállították – igaz, van szakasza, ahol már nem bajlódtak a szerkezettel, támfalat építettek a sínek alá. Később a korrózió kezdte ki annyira, hogy az egész szerkezet lebontása is felmerült. Szerencsére végül a kilencvenes években helyreállították, de fekvéséhez méltó, új funkciót máig nem találtak neki. Alighanem azért nem, mert a hajóforgalmat az autóforgalom váltotta fel. Ha egyszer ismét békésen lehetne majd sétálni a rakparton – és nem csak hétvégeken – biztos újra lesznek, akik szívesen esznek majd egy halászlevet a Viadukt vendéglő teraszán. Talán még a villamosok sem zavarják majd őket.