A Lágymányos területét a 19. század Duna szabályozása miatt kialakított gát megépítése után kezdték el feltölteni. A területen eleinte meghagyták a tavat, ahol a századforduló környékén a főváros egyik legkedveltebb szórakozóhelye alakult ki, itt volt ugyanis a Konstantinápoly néven elhíresült bulinegyed. Az intézményeket viszont rövid idő után be kellett zárni, mert a jóízlésű nép tűréshatárát feszegette a korlátok nélküli tivornyák helyszíne és a bordélyházak jelenléte, ráadásul túl sok volt a szúnyog is. A terület ezt követően sokáig üresen állt, egészen a rendszerváltást követő világkiállítás tervezéséig.

Lágymányos szabad Duna-partját nézték ki az Béccsel közösen szervezendő EXPO 1996 helyszínéül, azonban a világkiállítástól időközben elállt a másik fél, a rendszerváltást követő gazdasági sokk közepette pedig a budapesti városvezetés nem tudta egyedül vállalni a szervezést. A tervek és szabályozások azonban elkészültek a területre: egy, a magyar fővárosra jellemző körút mentén helyezkedtek volna el a magyar tájegységeket szimbolizáló nemzeti pavilonok, melyeknek terveit a kor neves építészei (Bán Ferenc, Turányi Gábor, Finta József, Makovecz Imre és sokan mások) készítették el. Az egyetlen megvalósult épület a vatikáni pavilonnak készült Magyar Szentek temploma volt, Török Ferenc és Balázs Mihály tervei alapján. A folyótól folyóig tartó legkisebb körút útvonala azonban kiépült, és az eredeti terveknek megfelelően a kiállítás helyén a Műegyetem és az ELTE új épületei kaptak helyet. Ez a kiskörút egy meg nem valósult világkiállítás mementója, egy ideiglenes, zárt városi rendszert örökített meg, mely sajnos nem tud kapcsolódni a környező városi szövethez.