Ha a Corvin teret emlegetjük, a nevéről talán nem is olyan sokan ismerik fel elsőre, ám aki egyszer is látta a Vigadó előtti, részben színes barokk házakkal szegélyezett helyszínt, nehezen felejti el. A török korban bizonyíthatóan dzsámi állt itt, ezt kapták meg a kapucinusok Buda keresztény kézre való visszakerülése után. A mai tér is ekkor még a rend tulajdona volt, csak amikor Mária Terézia fia, II. József uralkodása alatt a legtöbb szerzetes rendet betiltatta, lett köztér itt. A tér Duna felőli oldalán látványos az a léptékváltás, ami a barokk kori kisvárosias Buda és a modern nagyváros között lezajlott, a négy-ötemeletes bérházak sorát élesen megtörik az alacsony, színes, középkori alapokra felhúzott 17. századi épületek. Szinte csodával határos, hogy ezek a kis házak túlélték a 20. századot, hiszen a grandiózus várostervezési koncepciónak az útjába voltak – a várba, a Halászbástyához érkező díszlépcsőt szívesen vezették volna erre. A 3-as számú ház homlokzatáról Nepomuki Szent János néz le a térre – a Duna közelsége miatt érthető is a szobor, hiszen ő a folyók, hajósok, halászok és hidak védőszentje. És ha már a szobrokat szemrevételezzük, nézzük meg a szintén a téren álló Lajos-kutat, mely Holló Barnabás alkotása. A város a kutat  Millacher Lajos budai szikvízgyárosnak köszönheti, aki végrendeletében tetemes összeget hagyott a városra, hogy abból számára emlékkutat emeljenek. Az arcképe a kút oldalán található, míg a központi szobor egy szomját oltó magyar vitézt formáz. A teret lezáró, már ismert Vigadót 1900-ban adták át, ezzel évszázadok után nagyjából ki is alakult a park mai arculata.

A sétán majd 800 év emlékeit jártuk végig, amelyek néha egész változatos fomárban bukkantak felszínre, vagy élnek tovább napjainkig. Bár nem egyszer fenyegette teljes pusztulás a környék lakóit és épületeit, mégis képes volt újra és úja feltámadni hamvaiból, és megőrizni valamit egyedi varázsából.