A progresszív építészet és képzőművészet képviselőit szinte minden korban változatos szidalmakkal illették egyes kortársaik. Annak idején a kortárs sajtóban Ybl Operaházát elhibázott tündérkastélynak, az Országház épületét kontármunkának, az Anker-palotát pedig pókhasú kőrakásnak nevezték – ma pedig elképzelhetetlen nélkülük a budapesti városkép. Ahogyan költőink, íróink közül is sokan csak halálukat követően, akár sok évtized múltán váltak a magyar irodalmi kánon elfogadott, sőt akár legmegbecsültebb részévé, úgy a fővárost formáló építészek és a közterekre szobrokat alkotó művészek közül sem volt mindenki egyértelműen közkedvelt. Érthető: míg egy verset az olvas el, aki szeretne, az épületeket, szobrokat annak is néznie kell, akinek arra vezet a dolga – akár tetszik neki, akár nem. 

Talán nincs másik olyan kortárs képzőművészeti jelenség, amely annyira megfogta volna az elmúlt években a budapestieket, mint Kolodko Mihály miniatűr szobrai. Egy-egy új mini felbukkanása mindig hír, a bejárásukra pedig lelkes, amatőr városi séták szerveződnek. A Szent István-bazilika közelében strázsáló, Karcsi bácsi névre hallgató zsánerszobor a monarchia csendőreinek állít kissé megszépített emléket. A műfaj legalább olyan népszerű, mint a Kolodko minik: a kutyával játszó kislány, a Budai Várat festő művész és más hasonló, békebeli jeleneteket megörökítő alkotások számos hozzánk látogató külföldi TikTokján felbukkannak, mint a budapesti élet hiteles lenyomatai. De ugyanilyen népszerűek a néhány éve átadott 4-es metróvonal állomásai, amelyek nagyvonalú térkezelésükkel, játékos képzőművészeti alkotásaikkal és rejtvényeikkel (látta már valaki a Kálvin tér marslakóját?) a világ legszebb metróállomásainak sorába kerültek.