Az eredetileg Kőér nevet viselő Kőbánya települést IV. Béla király adományozta Pest városának a XIII. században, megművelésre. A települést a kezdetektől az különböztette meg a város többi részétől, hogy – mint arra a neve is utal – itt bányák működtek. Ennek megfelelően az egykori Kőér hamarosan óriási jelentőségre tett szert, mint az egyetlen pesti kőlelőhely. 1836-ban az Ó-hegyen már egy téglaégető is működött a négy kőbánya mellett, és ontotta magából a 19. század második felében gőzerővel városiasodó Budapest építkezéseihez szükséges téglákat. Kőbányai és sóskúti kövekből épült többek között a Magyar Tudományos Akadémia épülete, a Szent István-bazilika, sőt, a Széchenyi Lánchíd mind a négy oroszlánja.
Ugyan ezt a városrész neve nem őrizte meg, de sokáig szőlőművelés is folyt itt, „20-30 000 akó jó asztali bor”-ra való szőlőt szüreteltek a kőbányai dombokon a 19. században. Ennek a tőkéket megtámadó filoxéravész vetett véget, a század végére teljesen kipusztítva a szőlőt. A szőlőskertek helyén azonban szebbnél szebb szecessziós villák és bérházak nőttek ki a földből.
Ha helyi bort már nem is kóstolhatunk, a kőbányai sör a mai napig velünk van. A helyi sörgyártás sikere pedig szintén a kőbányákkal indult. Ugyanis sokáig a sörös hordókat a pince földjébe ásták és vízzel locsolgatták, hogy megfelelő hőmérsékletűek legyenek.. Egy bajor „serjártó” mester fedezte fel, hogy a kőbányákban– melyek felett az agyag és a növényzet megmaradt – sokkal kedvezőbbek az adottságok.A sör pedig azóta is elválaszthatatlan Kőbányától, de ma már Dreheren kívül Tsingtaót is kérhetünk, ha a városrész egyik legendás kínai éttermében ér minket az este.
