Az alacsony ingatlanárakon és a bőven rendelkezésre álló munkaerőn túl Csepel mellett szólt a közeli folyószakasz, amely mind víznyerésre, mind vízi közlekedésre alkalmas volt. Weiss Manfréd és testvére, Berthold az első favázas bódét a 19. század utolsó felében állították fel a János-legelőn, és százötven dolgozóval elindították a Weiss-gyárat, mely később felmérhetetlenül gazdaggá tette tulajdonosát. Ráadásul munkát adott az Osztrák-Magyar Monarchia minden szegletéből ide áramló tömegeknek, akik a HÉV-ről – amely annyira zsúfolt volt, hogy gyakran csak a tetején lehetett elférni – a Szent Imre téren leszállva már fordultak is be a gyárba, munkaerő-felvételre. Csepelen az egész birodalom töltényhüvely-szükségleteinek negyedét állították elő. Még Ferenc József császár is felfigyelt Csepelre: a millennium évében Weiss Manfrédnak nemesi címet adományozott „csepeli” előnévvel. Néhány év elteltével Csepel nevét az egész világon ismerték. Szinte nem volt olyan fegyveres konfliktus, ahol legalább az egyik fél ne vetett volna be Weiss-féle lőszert, de az is gyakran előfordult, hogy az ellenfelek ugyanolyan Weiss-féle golyókkal lőttek egymásra a harctér két oldaláról.
Eközben pedig Csepel megállíthatatlanul fejlődött, az ország legerősebb munkásközösségét hozva létre, akik olvasó- és önképzőköröket alapítottak, miközben a két kezükkel, kínzóan hosszú munkaidejük után építették fel a mai napig lenyűgöző Csepeli Munkásotthont. Nem mellesleg tevékenyen részt vettek az éledező munkásmozgalom formálásában.
Az első világháború végére a gyár alapterülete majdnem a háromszorosára nőtt. Tisza István miniszterelnök, akivel a háború elején Weiss Manfréd közösen tervezte meg a hadiüzem működtetését, az elkerülhetetlen vereség közeledtével így nyilatkozott: „Csak kettő vált be: fiaink hősiessége és Weiss Manfréd teljesítőképessége.”